12. Nem értem...

Jeong Eun szemszöge:

A napok csak telnek. Nagyon gyorsan. Csajokkal mást sem csinálunk 1 hete, csak munka után eljárogatunk a városba gondolataim elterelése érdekében. A hideg idő miatt fel kell rendesen öltöznünk. A hó ahogy leesett egyik nap, úgy olvadt el a következőn. Nem szeretem az ilyen változékony időt, de ez van. Ma is azt terveztük, hogy elmegyünk vásárolni, de Tae Jun megakadályozta ezt.
  - Jeong Eun! - futott oda hozzám - Lenne kedved ma eljönni velem valahova? - kérdezte mosolyogva.
  - Hát a lányokkal mára már lebeszéltem a programokat. - próbáltam kedvesen visszautasítani, mert nem szeretnék vele elmenni. Mióta Kevint és a bandatársait elköltöztették egy lakásba Tae Jun nagyon próbálkozik. Az fáj, hogy az elmúlt 1 hétben Kevin egyszer sem hívott, de még üzenetet sem írt. Kezdek még jobban félni, hogy nagy a baj. A rajongók egy párszor próbáltak megfélemlíteni, hogy ha nem hagyom el Kevint akkor nagy bajok lesznek. Ezért is vagyok mindig barátnőkkel.
  - Ha jól tudom akkor eddig minden nap velük voltál. Most arra szeretnélek kérni, hogy tölts velem is egy kis időt. - nézett rám kiskutya szemekkel.
  - Hali! - jött oda hozzánk ChaeRim - Szia Tae! Hogy vagy?
  - Szia. Egész jól, de lenne egy kérdésem.
  - Igen? És mi lenne az? - érdeklődte meg barátnőm.
  - Jeong Eun említette, hogy veletek beszélt le programokat munka utánra. Szóval azt szeretném kérdezni, talán nem lehetne, hogy ma velem töltsön egy kis időt? - nyögte ki végül a kérdést Tae Jun.
  - Nem is tudom. - gondolkozott el Chae miközben rám nézett, mire megráztam a fejem. Gonosz mosolyra húzta a száját és belém hasított egyfajta rossz érzés, hogy bosszút akar állni rajtam, mert reggel elaludtam és nem készítettem reggelit. - Mára azt hiszem szabaddá tehetjük. Menjetek és érezzétek jól magatokat. - mondta és miközben Tae Jun megölelte rám nézett és kinyújtotta a nyelvét. A szememmel szinte fojtani tudtam volna olyan mérges lettem. Miután ChaeRim odébb állt átöltöztünk és elindultunk.
Lassan egyre hidegebb van minden este és közeledik a karácsony is így kezdik feldíszíteni az utcákat. Végigkocsikáztunk a fél városon közben betértünk 2-3 helyre is. Ahhoz képest, hogy eddig nagyon látszott mik a szándékai most próbálta a normális énjét is újra megmutatni. Nem tett semmi rosszat sem ellenem sem pedig velem, ezért egyre jobban éreztem magam. Ellazultan, gondtalanul, de legfőképp boldogan. Kevin hívására vagy üzenetére várva, egyenlőre hiába, kicsit a kedvem a padlót súrolta. TaeJun kedvessége, jókedve, pörgőssége hatott rám és amikor a lakásomhoz értünk már könnyeztem annyit nevettem. Amikor ez picit csöndesedett a hangulat megváltozott a kocsiban. Mintha feszültség lenne. Aztán megszólalt amitől libabőrös lettem hirtelen.
  - Hívott már? - mondta kicsit rekedten mire megköszörülte a torkát - Úgy értem Kevin felhívott már?
  - Nem. - néztem az ölembe - De még üzenetet sem írt. Aggódom, hogy baj van.
  - Nincs semmi gond. - mondta mintha teljesen tudná, hogy éppen mi történik a bandával.
  - Ezt honnan veszed, hiszen veled sem beszéltek...vagy igen?
  - Na ne viccelj! Pont velem beszélnének... - kezdett el nevetni.
  - Bocsánat, de úgy mondtad mintha legalább egyikükkel...
  - Nem megmondtam, hogy nem beszéltem senkivel közülük? - vágott közbe kicsit dühösen. Én összeszorítottam szemeim, mert kicsit megijedtem, aztán sóhajtott. - Sajnálom JeongEun. Csak elég nehéz napom volt, plusz mérges vagyok Kevinre.
  - TaeJun figyelj. Ez nem a te problémád rendben? Majd hív ha van ideje. - nem tudom, hogy az utolsó kijelentésemmel magam akartam megnyugtatni vagy TaeJun-t, de szinte semmi hatása nem volt. A feszültség egyre erősebb volt a kocsiban és ezt nem bírtam így inkább elköszöntem. - De most megyek, mert várnak. Köszönöm a mait, majd holnap találkozunk. Szia. - mosolyogtam kissé hamisan és nyitottam volna az ajtót, de megfogta a kezem.
  - Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? Miért Ő...miért? - nézett rám csillogó szemekkel.
  - Ta...TaeJun te sírsz?
  - Miért nézed még ezt is el neki? Amikor ott volt a fotózásunkon én küldtem oda hozzád, mert ő gyáva mód el akart menni. Ha én nem megyek utána lelépett volna míg te az öltözőben sírsz miatta. - mondta közben felemelte a kezem és megcsókolta.

  - Ne csináld ezt. - kértem. Ugyan a kezem elengedte, de engem nem. Megfogta két oldalt arcom, áthajolt a sebváltó felett és megcsókolt. Először tiltakoztam. Próbáltam eltolni magamtól, de semmi haszna nem volt, mert erősebb. Próbáltam ütögetni a mellkasát, de az sem segített. Ajka az enyémen és én egyre gyengébb vagyok. TaeJun nem hagyta magát, nyelvével utat tört magának keresve az enyémet. Nem akartam viszonozni, de éreztem, hogy egyre kétségbeesettebben próbálkozik. Ez kicsit felzaklatott. Mielőtt normálisan végiggondoltam volna a dolgokat visszacsókoltam. Furcsa érzés kerített hatalmába. A csók egyre hevesebb lett. Az agyam és a testem elzsibbadt.
Amikor egyik kezét arcomról elvette végigsimított nyakamon, majd egyre lejjebb aztán csípőmnél megállt és kicsit megszorította, de nem fájt. Ez a tette kicsit kijózanított és rájöttem mit is tettem az előbb. Megfogtam mindkét kezét és levettem az arcomról is és a csípőmről is. TaeJun elvált ajkaimról és kérdőm nézett rám. Mielőtt bármit mondhatott volna kinyitottam az ajtót és kiszálltam.
  - Ezt még egyszer ne próbáld meg. - mondtam, majd becsaptam a kocsi ajtaját. Elővettem a lakás kulcsait és bementem. Felcsattogtam a szobámba semmivel sem törődve, majd magam után bezártam az ajtót. Lefürödtem és befeküdtem az ágyamba. Pár másodpercig így feküdtem aztán észrevettem, hogy valaki erősen kopogtat. Kimásztam és kinyitottam a zárat aztán a fehér faajtó már nyílt is.
  - Kevin.. te mit keresel itt? - néztem 1 hétre eltűnt pasim szemébe.
  - Szerinted? - kérdezte dühösen - Miért csináltad?
  - Mit? Nem értelek. - fordultam vissza az ágyamhoz, de megállított.
  - Hogy csókolhattad meg azt a TaeJun nevű gyereket?
Megperdültem és lekevertem Kevinnek egy nem erős pofont.
  - Én? Én csókoltam meg? Éppenséggel ő volt az aki lekapott és ő volt az aki elmondta, hogy a fotózáson utánam küldött, mert elakartál menni. Most pedig 1 hete azt várom, hogy hívj vagy írj egy üzenetet, de hiába! Semmi! És áruld már el nekem, hogy honnan tudsz erről?!- kiabáltam.
  - Figyelj sajnálom. Nagyon, de annyi munkát adtak, mint még soha. - magyarázkodott - Arról, hogy honnan tudom elég annyit mondanom: vannak emberek akik tudnak dolgokat.
  - Értem. Szóval megfigyeltetsz? - kérdeztem halkan és nem néztem a szemébe - Figyeltetni tudsz, de egy sms-t küldeni már nehéz?
  - Nem. JeungEun... - foga volna meg az arcom de hátráltam - JeongEun....
  - Kérlek. Most ne érj hozzám. - kértem reszkető hangon. Fojtogat a sírás. - Miért? Embereket küldesz, hogy figyeljenek meg. Nem bízol bennem?
  - Teljesen megbízok benned, de abban nem, hogy vigyázol is magadra. - lépett felém én pedig hátráltam, majd mögöttem hirtelen megéreztem az ágyat, amire lendületesen leültem - Nehéz elhinni, hogy szeretlek és iszonyatosan féltelek? - odaért elém, majd a vállamnál fogva hátradöntött az ágyon, aztán fölém mászott. Csak egy pillanatra ért hozzám, de szinte áramütésként hatott testemre. Mindenem csak Kevinre koncentrált.
  - Kev...Kevin neh érj hozzám kérlek. - fordítottam el a fejem.
  - Nézz rám. - még mindig másfele néztem - JeongEun nézz rám. - kért újra, de nem tettem azt amire kért. Jobb kezével megfogta az állam, aztán úgy fordította, hogy egyenesen szemeibe nézzek. Bal kezével átkarolta derekam, majd arca egyre jobban közelített. Összeszorítottam mindkét szemem. Nem akarom, hogy megcsókoljon, mivel akkor dől minden, mint a dominó. De nem tette. Nem csókolt meg. Homlokát az enyémnek döntötte és vett egy mély levegőt.
  - Sajnálom. - suttogta és nem mondott semmi mást.
 Ez furcsa... nem értem Kevin mit szeretne most csinálni. Mit akar elérni ezzel az egésszel? Figyeltet csak azért, mert azt hiszi nem tudok magamra vigyázni? Ez abszurd. 20 éves vagyok mégis, mintha gyerekként kezelne.
  Homlokát még mindig az enyémnek támasztotta, de felemelte fejét mikor elkezdtem kuncogni. De gyorsan abba is hagytam, mivel a nevetésem átváltott sírásba.

Folyt. Köv.